Nemrég kirándulni voltam ismerősökkel. Nem messze, csak itt a Bakony lábánál. Szép nagy csapat jött össze, úgy 16-17 felnőtt, 7-8 gyerek, meg 6 kutya. Az időjárással is szerencsénk volt, szép napos időt kaptunk, a reggeli fagyokra való tekintettel magammal vitt télikabát nagyrészt a hátizsák súlyát növelte csak.

Úgy terveztük, hogy a kiindulási pontunktól kb. 8 km-re lévő szurdokig megyünk, ott tábortűznél elővesszük a sütnivalónkat, innivalónkat majd egy kis pihenés után indulunk vissza. Kis csalás is volt a dologban azért, mert a csapat egyik tagja a nehezebb cuccokat autóval előre vitte, nekünk csak az útravalót kellett cipelni.

Az első megállónk a kastély volt, ahol egy csoportkép készült a társaságról, hogy meg lehessen számolni a célnál, és visszaérve, hogy mindenki megvan-e. :) Aztán továbbindultunk a Csontváry-fának nevezett vörösfenyőhöz, ami tényleg úgy néz ki, mint egy cédrus. Egyik kedvenc fényképem készül ott jó néhány évvel ezelőtt, de akkor még a hordozóban vittek fel a szüleim, hogy aztán édesdeden aludjak a fa árnyékában. Megálltunk a kőasztalnál is, hogy megpihenjünk egy kicsit. Már itt előkerültek az üvegek, forralt boros termoszok.

A következő állomásunk a kilátó volt, mely ugyan nem 40 centis, de a környező fák sudárabbak. Ha nem lenne néhány bevágás különböző irányba, semmit sem lehetne látni a fák tetején kívül. Innentől megkezdődött a túra első hosszabb szakasza. Valamennyit emelkedett is, de nem volt túl vészes - mármint azoknak, akik nálam fittebbek. Nekem jól esett megállni egyet-kettőt szusszanni út közben. Ezen kívül nem csak a sűrűn burjánzó aljnövényzet, de a csapatostul szembejövő terepjárók is akadályozták néhál a haladást.

Azért hamar felértünk a fennsíkra, második hosszabb közös pihenőnk helyszínére. Itt - az egykori lőtér jellegéből fakadóan, egy lövészárokban telepedtünk le a legmagasabb domb tetején. Előkerültek a szendvicsek, sütemények is az innivalók mellett. Körben minden irányba messze el lehetett látni.

Majd nekivágtunk az utunk második felének, aminek a közepén és végén jött a két legnehezebb terep: lejutni a két szurdokba. Az első dolomitos, köves. A rutinosabbak és a vakmerőbbek toronyiránt ereszkedtek le. Én - egy két megfontoltabb társammal együtt - a korábbi kirándulás tapasztalatából kiindulva inkább a kerülő, sőt mit több turistajelzéssel ellátott ösvényt választottam. Ennek ellenére a többieknek nem kellett sokáig várniuk ránk.

Egy símább szakasz után elértünk a második szurdokhoz, melynek mélyén feküdt a célállomásunk. Itt a korábbi alkalommal választottam a kerülő utat, most - egy életem, egy halálom - mentem a többiek után. Kevésbé volt veszélyes az előzőnél, mert rendes talaj borította a hegyoldalt, és fák is nőttek, amibe kapaszkodni lehetett, ennek ellenére a talaj elég laza volt, és alaposan megizzadtam, mire a biztonságos völgybe lejutottam.

Meglepetésünkre azonban még nem várt minket készen a sütésre alkalmas parázs, és nem volt ott a sütnivaló hús, kolbász sem.. Kiderült, hogy a terepjáró útját néhány, a nyári viharban kidőlt fa állta el. Így a fiúk elindultak, hogy fűrésszel, fejszével utat vágjanak. Vártunk egy darabig, mire végre nekiállhattunk az ebédkészítésnek. Bár vendéglátóink alaposan felkészültek a népes társaságra, én is vittem magammal pár szelet pácolt tarját, hogy megkínálhassam a többieket. Mint kiderült, elég jól sikerült - bár korábban nem sokszor csináltam ilyet. Mások készletét is alaposan megdézsmáltuk.

Már kezdett szürkülni a völgyben, amikor visszaindultunk, és még várt ránk némi gyaloglás visszafelé. Szerencsére a hegyen még mindig sütött a nap, és kellemes volt az idő. A kabátot csak félúton kellett felvenni a kezdődő hűvös ellen. Visszafele mindkét nehéz részen inkább a kerülő utat választottam. Fölfele nehezebb volt haladni, így alaposan lemaradtunk a csapat elejétől, de azokkal is kellemes volt a visszaút, akik bevártak bennünket.

Alaposan kimerülve értünk vissza a vendéglátóink házához. Én legalábbis mozdulni is alig bírtam. Kellett egy kis idő, hogy erőt gyűjtsek az autóba üléshez, hogy hazavezessek a városba. Szerencsére volt rá alkalom, még ha nem is lehetett elterülni a földön mind a kutyák tették. Sőt még bőséges vacsorát is kaptunk. Így hát eltelt az egész nap - jó 8-9 óra szabadban tartózkodással frissítettük fel a tüdőnket az elkövetkező téli hónapokra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.